Szelektív mutizmus szülői szívvel

A szülőségben mindig vannak úgynevezett „nagy izgalmak”, sarkalatos pontok. Természetesen ilyenkor az ismeretlentől való félelmünk és a várakozás izgalma egyszerre hat ránk. Várjuk, hogy nőjenek a gyermekek, alakuljanak, fejlődjenek és közben visszavágyunk a megszokott rutinba, a biztonságos múltba, az ismert jó és akár rossz megoldások nyugalmat árasztó közegébe.

Ez az érzés merül fel bennünk az óvodakezdéskor is. Bárcsak ne kéne beszoktatni a gyereket az óvodába és visszatekerhetnénk az időt. Újrakezdhetnénk, hogy kisbabánk születik, hogy újra otthon lehessünk velük, családot teremthessünk. Azért az köztudott, hogy a babás évek sem idilliek ennyire, vannak nehézségek is bőven. Visszatekintve azonban ezek mindig megszépülnek. Tehát a másik oldalról egy izgalmas várakozás, hogy gyermekünk mit fog majd csinálni intézményi keretek között, hasonló korú gyerekekkel, köt-e barátságokat? Mi anyukák, pedig ha teljesen őszinték vagyunk magunkhoz, vágyunk vissza a felnőtt életünkbe, ami már újra rólunk is szól egy kicsit. Amikor a gyermek kijárja az óvodát, akkor is hasonló érzések kerítenek hatalmukba bennünket. Egyszerre szeretnénk megmaradni ebben az állapotban, hogy gyermekünk játszva fejlődik az óvodában a megszokott barátai és óvó nénik, dajkák körében. Nincs még rajta a tanulás terhe, amely az iskolába lépéssel bizony kemény elvárások sokaságát jelenti, miközben egyszerre vágyunk arra is, hogy egyre értelmesebb legyen, tudása gyarapodjon, személyisége fejlődjön az oktatás által.

Már az iskolába lépés előtt megjelennek az elvárások a tágabb ismerősök, rokonok által és meg is fogalmazódnak pl.: Egy iskolás ilyet már nem csinál! , Már késsel, villával kellene enni ennyi idősen! Felismered már ezt a betűt? Ti jártok külön angolra? Mindjárt nagy iskolás leszel, ezt már azért tudni illik!- ezek és az ehhez hasonló mondatok elindítanak egy szorítást, ezáltal egy erős szorongást is a szülőkben, amelyeket aztán továbbadunk gyermekeinknek. Sok szülőben a nagycsoport kezdetén már rengeteg olyan kérdés megfogalmazódik, amely megnehezíti számukra a döntést.

Manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a különböző iskolaelőkészítők, illetve az anyukák egymást közt generálják a különórák sokaságát, melyek újabb szükségtelen kihívásokat jelentenek a gyermekeknek idő előtt. Elsősorban azonban meg kell találniuk gyermeküknek a megfelelő intézményt és pedagógust. Vannak köztünk olyanok, akik mindenekelőtt intézményt keresnek, hiszen az adott iskola olyan értékrendet kínál, olyan lehetőségeket ajánl fel, melyek a szülőket odavonzzák. Vannak, akik egy-egy tanító néni személye mellett teszik le a voksukat, mert a személyiségével megnyugtatóan hat a szülőkre, hogy gyermekük jó helyen lesz, az otthon biztonságát csillantja meg bennük. Ez a döntés nem is olyan könnyű manapság. Régen nem volt ennyi választásunk! Sokkal egyszerűbbnek tűnt. Mindenki járhatott a körzetes intézménybe, a helyi tanító néni vette szárnyi alá, így a szülők felelőssége ebben a kérdésben nem volt jelentős mértékű. Ha ma körülnézünk, ez egyre bonyolultabb. Mi történik, ha egy nagyon sokat követelő iskolába íratom a gyermekem? Azt mondják, nem hagyom gyereknek lenni. Ha egy lazább/ könnyebb iskolát választunk, azt mondják, nem alapozom meg a jövőjét felelősséggel. Akkor hogyan tegyünk jót, anélkül, hogy ne törjünk meg a társadalmi megítélés alatt?

Nem állítom, hogy minden ilyen jellegű elvárás rossz hatással bír, hiszen kell, hogy legyenek céljaink és motiváltak legyünk feléjük. Azonban különösen nehéz tud lenni egy ilyen helyzet, ha például egy szelektív mutista gyermekkel állsz az oldaladon és gondolod végig ezeket a mondatokat, amiket már előre irreálisnak látsz és megugorhatatlan akadályként érzékelsz magad körül. Nem azért érzed ezt, mert a gyermeked egyáltalán nem képes az ebben az időszakban tőle elvárható dolgokat teljesíteni, csak nem biztos, hogy azon az úton képes rá, ahogy azt a kortársai csinálják. Így megfogalmazódhat bennünk, hogy hogyan látják majd meg a valódi képességeit, értékelik-e majd a próbálkozásait? Hogyan fogja majd kifejezni a szükségleteit? Ki tud- e majd nyílni? Meg tudja-e mutatni, hogy milyen értelmes kisgyerek? Hogyan viseli majd a kudarcokat? Hogyan tudom majd átsegíteni őt az iskolai és a szociális nehézségeken itthonról? Rengeteg kérdés merül fel bennünk szülőként. Hogy mire visszük majd, azt élesben tudjuk meg.Sajnos csak utólag igazolódik be, hogy elég jól csináltuk-e.

A mi oktatási rendszerünk nehezen alkalmazkodik és fogad el különböző álláspontokat. Nagyon rugalmas pedagógusokra van szükség egy ilyen gyermek fejlődéséhez. Minden elismerésem azoké, akik nap, mint nap megküzdenek ezekkel a gyerekekkel, erőn felül. Szerencsére ismerek ilyen pedagógusokat. Ha a tanító tud empatikus és kitartó lenni, megnyithatja ezeket a gyerekeket. Aki elég megértő és elfogadó, szeretettel és főleg türelemmel fordul hozzájuk (néha nagyon hosszú időre van szükségük), azoknak kinyílnak. Bizalmat ébreszt a gyerekben a kitartás és az állandóság, a szeretetteljes közeg, így előbb-utóbb siker koronázhatja az iskolai éveiket is.

Hiszek a szülők és a pedagógusok szoros együttműködésében. Muszáj nagyon őszintének lennünk egymással, mert ezeknek a gyerekeknek sokszor ez az egy csatorna működik. Otthon mesélnek, majd a szülő átadja az óvó néninek, tanítónak, tanárnak az őt érintő problémát. Kiemelném, hogy a pedagógusok szemszögéből is létfontosságú ez a fajta visszajelzés, nem csak a negatív, a pozitív ugyanúgy. Erre tudnak építkezni tovább. A felnőttek jó kapcsolatából rengeteget profitálhat a gyermek is, mint jó minta bevésődhet. Ezzel az emberi és nyílt kommunikációval támogathatjuk előrehaladásukat.