Szelektív mutizmus szülői szívvel

Visszagondolva az elmúlt három és fél év eseményeire, amikor megfejtettük, hogy a mi gyerekünk nem egy átlagos gyerek és valami gond van, rá kellett döbbennem, hogy rengeteget köszönhetek neki. Hiszen szembe kellet néznem azzal a felelősséggel, hogy én magam illetve a férjemmel együtt, mi szülők, nagyon sok szempontból segíteni tudjuk gyermekünk fejlődését. Meghatározó az a közeg, amit mi magunk alakítunk ki. A szeretetteljes, elfogadó otthon már rögtön pozitív irányba mozdíthat mindenkit, a család minden tagját, hiszen szoros interakcióban vagyunk egymással. A szelektív mutistáknál pedig úgy tűnik, mintha szavak nélkül, már csupán egy-egy kisebb változásra is különösen jól reagálnának és egyből mérhető is lenne a viselkedésükön, felismerhető a reakcióikban.

Az anyai és apai kapcsolati minta a belső feszültségük oldására, kifejezésére segítségül szolgálhat. Meghatározó lesz számára, hogy egy-egy nehéz helyzetben láthatja gyermekünk, hogy mi hogyan oldjuk meg konfliktusainkat, mennyire tiszteljük a másikat, milyen eszközökkel fejezzük ki nem egyetértésünket, szomorúságunkat, szorongásainkat, örömünket, dühünket, hogyan értékeljük egymást. Elnyomjuk-e a másikat, mindig a mi igazunk az egyetlen igazság, vagy érdekel-e minket a másik ember. Elfogadható-e számunkra, hogy a másik félnek is lehet igazsága, tudunk vagy akarunk- e egyáltalán belehelyezkedni a másik helyzetébe, mennyire vagyunk empatikusak. Számára egy óriási segítség lehet, ha egy kiegyensúlyozott mintát lát az anya és apa közti kapcsolatban, amely aztán egyre nagyobb erőforrás lesz a számára. Ez nem azt jelenti, hogy csak mosolyogva kell intézni a feszültséget. Pontosan azt akarom kihangsúlyozni, hogy mivel ezek a gyerekek nem merik kifejezni magukat, félnek mutatni magukból bármit is, így nagyon fontos lehet a számukra, hogy mi, felnőttek, a szüleik hogyan fejezzük ki az érzelmeinket. Ki merjük-e mondani, amit gondolunk, vagy magunkba folytjuk a békesség kedvéért. Ha kimondjuk, azt mennyire tudjuk jól kifejezni, anélkül, hogy eltaposnánk a másikat. Úgy gondolom, hogy az ilyen gyerekek nagyon jól tudják beépíteni a saját fejlődésükbe a megélt, érzelmileg túlfűtött, akár feszültséggel teli helyzeteket. Hiszen ők maguk rengetegszer kerülnek feszült helyzetbe. Ilyenkor bizony automatikusan is elő fogják hívni a látott működési mintát, amely óriási mankó lehet a számukra.

Ahhoz, hogy ő változni tudjon és, hogy mi egy olyan környezetet biztosítsunk a számára, amelyben elkezdődhet a változás, először is saját magunkat is meg kell fejteni. Az önismeret (bár ez manapság már kezd kicsit elcsépelt kifejezéssé válni), vagyis a helyes önreflexió, a saját reakcióim, félelmeim, sérelmeim, erőforrásaim, sikereim megismerése nyitja meg az utat a gyermekben is. Mikor azt érzi, hogy őt magabiztos felnőttek veszik körül. Ez alatt nem azt értem, hogy tökéletes felnőttek. Itt különösen kihangsúlyoznám, hogy a magabiztos alatt azt értem, hogy el tudjuk fogadni a saját gyengeségeinket és tisztán kezdjük látni erősségeinket. Nem akarunk ilyenek, vagy olyanok lenni, nem akarunk mindenkinek megfelelni, képesek vagyunk levetkőzni az elvárásokat és azonosulni akarunk a saját adottságainkkal. Megtanulunk máshogy ránézni az életünkre. Egy szelektív mutista kisgyerek pont arra tanít minket, hogy a külső elvárások mennyire nem fontosak és nyugodtan belelazulhatunk az életünkbe. Egyszerűen arra kényszerít bennünket, hogy elengedjük a mások által elvárt, „normális” létmód megszokott kifejeződését és egy új világot teremtsünk.

A szelektív mutista gyermekek nagyon sok pozítívumot hoznak a család életébe. Azáltal, hogy szeretjük őket, könnyen vetkőzzük le magunkról a „mit várnak tőlünk” dolgokat. Azt a napjainkban már végtelen listának tűnő követelményt, amelyet például egy anyától várnak. Amennyi információ terjeng arról, hogy mit és hogyan kellene csinálni a saját gyerekünkkel. A nevelési tanácsok és irányzatok végtelen sokasága  és a mutista kisgyermek hatására megélt sokszor nagyon fájdalmas kudarcok ebben, illetve a sok ítélkezés, mind-mind arra tanít bennünket, hogy el kell fogadnunk, hogy nálunk nem így megy. Meg kell írnunk a saját családunk, saját anyaságunk, saját gyermekünk történetét, eltérő működését, mely biztosan különbözni fog az átlagostól. De ez nem baj! Azt szokták mondani, ha górcső alá vennénk mindenkit, akkor mindenkinek van valami baja. Na, hát nekünk ez! A mi gyerekünk nem köszön illedelmesen, nem veszi fel a szemkontaktust, nem dicsekszik, nem jópofa, hanem elhúzódó, szorongó, és barátságtalan. Legalábbis mások sokszor így látják. Az önismeret abban segít, hogy megerősítsük magunkban azt, hogy ez nem a mi hibánk, még akkor sem, ha ezt a problémát előszeretettel ragasztják az anyára vagy a család rossz működésére. Az, hogy megismerjük saját belsőnket, saját reakcióinkat, megfigyeljük magunkat a különböző szerepeinkben, mint anya, mint feleség, mint dolgozó nő, elindít bennünket az önismeret rögös útján. Ez lehet az első lépcső, hogy meglássuk jó és rossz, vagy hibás működéseinket, melyeken így megvilágosodva nem is olyan nehéz változtatni. Sokszor maga a felismerés is elég, hogy változást indítson bennünk. Ahogy elemezgetjük magunkat, egyre jobban és élesebben látjuk majd a körülöttünk lévők működését is, így megerősödhetünk abban, hogy kik is vagyunk valójában. Tisztán megláthatjuk milyen csomaggal érkeztünk a párkapcsolatunkba és milyen mintákat hoztunk otthonról. Azt is felismerhetjük, hogy ezek jórésze átírható. Legyünk magunkkal szemben megengedők, mutassuk meg magunkat és az érzéseinket, így a gyermekünk is élesebben látja az érzelmek színskáláját.

Saját élményem, hogy mikor kiderült a mutizmus kislányomnál, valamiért azt gondoltam, hogy az állandóságot kell biztosítanom számára. Mivel én egy elég érzelmes típus vagyok, kifejezetten nyíltan élem meg, ami bennem zajlik, ezt gyakran elfojtottam. Arra gondoltam, hogy a folyamatos kiegyensúlyozottság jót tesz neki. Szakemberek segítettek felismerni azt, hogy nem jól gondolkozom, a személyiségem előny is lehet. Fejezzem ki magam a gyereknek. Hiszen lehetünk szabadon valamilyenek. Én éppenséggel nagy amplitúdókon mozgó érzelmes anyuka vagyok. Amikor ezt a terhet végre letettem magamról, kinyílt velem együtt a kislányom is. Felszabadultunk mindketten.

Összegezve a mai írásom, nem csak a gyermeket kell elfogadni és feltétel nélkül szeretni, hanem saját magunkat is. Ha ez sikerül, akkor együtt lubickolhatunk abban a felszabadító élményben, hogy mindenki büszkén lehet önmaga és kibontakozhat az otthon szeretetteljes és megbocsátó, támogató közegében.