Szelektív mutizmus szülői szívvel

Először is tisztázni szeretném veletek, hogy laikusként, egy szelektív mutista gyermek szülőjének mit is jelent az SNI. Sajátos nevelési igényt jelenti, mely megállapítása esetén, bizonyos fejlesztésekre és úgynevezett ”különleges elbírálásra” jogosult a gyermek. Természetesen a fejlesztő órák száma és típusa SNI és SNI között is eltérhet, hiszen sokféle problémát és különböző gyermekeket ölel fel ez a szakvélemény. Részletesebben érdeklődhetünk a szakértői bizottságnál.

A dilemmámat szeretném megosztani veletek, hátha valaki hasonló helyzetben van és segít neki a döntésben. Ez mindig egy nagyon megosztó kérdés, hogy „papírozzuk”-e a gyermek nehézségét.  Szülők és pedagógusok véleményei is megoszlanak e témában. Nyilvánvaló, hogy nem véletlen van bevonva ebbe a döntésbe a szülő is. Nem egyszerű, sokszor még a bizottságban ülőknek sem döntést hozni. Egy szülőnek pedig pláne nem egyszerű átlátni, hogy felelősséget vállaljon egy kétes esetben. (Itt kifejezetten a határesetekre gondolok.) Nálunk például most ez a helyzet.

Hogy az elején kezdjem a történetünket, amikor szembesültünk a problémával, hogy a gyermekünk teljesen néma intézményi keretek között, akkor egyértelműen énmagam is szorgalmaztam ennek a dolognak a mielőbbi hivatalos megállapítását. Úgy gondoltam, hogy ez a kislányomat mentesíti az olyan nehéz helyzetektől, amikor olyan elvárásokkal kerülne szembe, amire a kialakult nehézsége miatt szimplán nem képes. Megmenekülhet a negatív sztereotípiáktól. Felsorolnék itt néhányat, melyeket sajnos szelektív mutizmussal küzdő gyermekek pedagógusai, környezetünkben élő ismerősök, vagy a kritikus távoli rokonok gondolnak és időnkét akár meg is szégyenítik ezekkel a gyerekeket. Azt szokták hinni, hogy dacol a gyerek, direkt nem válaszol. Felnőttként is kipróbálhatnánk, hogy ez mekkora önfegyelmet igényelne egy felnőtt ember részéről is. Erre egy kisgyermek, korából kifolyólag képtelen. Tehát nem direkt nem szólal meg! Amikor nem néz az ember szemébe, nem tiszteletlen, csak szorong, hogy észreveszik. Próbál rejtve maradni, annál nagyobb félelme nincs egy szelektív mutista gyereknek, hogy rá szegeződik a figyelem, csak rá. Különböző óvodai, iskolai szereplések alkalmával, amikor lemerevedik, ne szidják meg! Ha beáll egy körjátékba, vagy elviseli a társai érintését, vagy akár még mutatja is a dalokhoz tartozó mozdulatsort, óriási lépés a részükről. Naná, hogy nem énekel! Naná, hogy nem fog mondókázni. Ha irreális elvárások nincsek, talán felenged és elkezd kinyílni. Csak magában játszik az intézményben, de ez nem azt jelenti, hogy esetleg otthon nem tud felszabadultan játszani, akár ugyanazzal a kisgyermekkel, akivel esetleg az oviban szóba se áll.

A sajátos nevelési igény nem csak a gyerekről szól. Szól a vele foglakozó pedagógusoknak. Tudomásom szerint nem is minden intézmény vesz be ilyen gyereket. Akinek nem szerepel az alapító okiratában, külön befogadó nyilatkozatot kell kiállítania. Ez a pedagógusnak azt jelenti, hogy a gyermek plusz figyelmet igényel. A plusz figyelem mindig plusz idő és energia. Az SZM (szelektív mutista) gyerekeket megnyitni csak hiteles és őszinte odafigyeléssel lehet. El kell nyerni a bizalmukat ahhoz, hogy oldódjanak, ráadásul egy érzelmileg biztonságos terepet kell kialakítani az óvodás csoportban vagy iskolai osztályban. Örökké hálás leszek a saját óvó nénijeinknek, akik saját sikertörténetünkből jócskán kivették a részüket, hiszen nagyjából egy év elteltével elkezdett beszélni a kislányom. Első pillanattól kezdve elfogadták őt és egyben bíztatták, hogy menni fog neki. Őszintén hittek benne, hogy egy okos, jó gyerek. Együttműködtek velünk, szülőkkel és ebben a nyugodt és kiegyensúlyozott kapcsolati hálóban csak fejlődni lehetett. Az SNI által előírt fejlesztő foglalkozások és logopédia is hasznos volt. Egyrészt, mert ugyanúgy elfogadta az életébe újonnan érkező segítő pedagógusokat. Az óvodához tartozónak tekintette őket, tehát jól alakultak a külön alkalmak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kislányomnak sem értelmi, sem logopédiai problémája nem volt soha, mégis pozitívan éltem meg, hogy abban a közegben kevesebb gyermekkel van, hátha még jobban kinyílik.)

Tulajdonképpen kb. másfél év SNI után elérkeztünk a nagycsoportba. Most itt állunk a döntés kapujában. Kell-e továbbra is a papír? Több minden is kavarog bennem! Hogyha csak tényszerűen nézem, akkor elmondhatom, hogy ezeket a fejlesztéseket a lányom nem igazán igényli már. Szociális fejlettségben viszont nem egészen úgy áll, ahogy egy átlag gyermek. Na persze! Hiszen SZM gyerek. Tehát nincsenek barátai, inkább az óvó néniket követi naphosszat és így jól is érzi magát. Beszélgettünk vele itthon erről, nem is nagyon szeretne barátkozni, neki így is jó. Igen ám, de mi lesz vele jövőre, amikor nem a megszokott felnőttek veszik majd körül? Maradjon SNI? Ha marad, akkor egészen második végéig szól a megállapítás (A szakértői bizottság úgy tudom, három évre adja ki.). Tehát az amúgy is rengeteg tanóra után még járjon a szabadidőben (amikor másik kisgyermek kikapcsolódik az udvaron) fejlesztő foglakozásokra, amelyeket nem kimondottan igényel? Egy ilyen kisgyermek egyébként is idegileg sokkal gyengébb és hamarabb elfárad. Ez a fáradság gyakran hisztis sírás és agresszív cselekedetek váltott sorozatában nyilvánul meg. Egy ilyen időszak nagyon nehéz tud lenni a gyereknek és nekünk szülőknek is. Vagy kérjük, hogy ne legyen tovább SNI? Mi történik, ha nem szólal meg az új közegben? A papír mentesítheti hivatalosan azok a feladatok alól, amire önhibáján kívül képtelen. Lehet más módon értékelni, akár csak írásban feleltetni. Természetesen a tanítónak is figyelembe kell venni az ott leírtakat, így egyfajta védettséget jelenthet a gyermeknek.

Hogy szülőként mikor döntünk helyesen, sosem tudhatjuk. Azt hiszem, bízzunk az ösztöneinkben és az isteni gondviselésben, mely megmutatja nekünk, hogy mi jó a gyermekünknek!