Szelektív mutizmus szülői szívvel

A COVID-19 megjelenése új élethelyzetbe kényszerítette az emberek egy jó részét. Nálunk sem volt ez másképp. Szinte egyik napról a másikra átalakult a családi életünk. Én és a gyerekek is itthon maradtunk. Bezárt az iskola és az óvoda. A férjem, pedig, mint egy katona, „bedobva a háborús helyzetbe”, jár ki a nagyvilágba.

Mi változott?

Eddig arra próbáltam reggelente rávenni a gyerekeimet, hogy fogadják el, oviba kell menni, fel kell kelni, öltözni, reggelizni és mindenkire feladat vár. Anya és apa is megy dolgozni, mindenki teljesíti a feladatait. Ezzel szemben most itthon ragadtunk. Nincs óvoda, ami nekik kifejezetten nagy örömhír volt az elején, valamiféle hosszú szünetnek gondolták. Szerintem egyébként semelyik gyereknek nem árt, ha sok időt tölt a családjával, csak nem egy ilyen kényszerhelyzetben. Ez így egy kicsit másképpen tud csapódni.

Nekem sem kell iskolába járni, ez is óriási boldogság a gyerekeimnek, de a home office igen nehezen értelmezhető egy 5,5 és egy 4 éves gyerek számára, főleg ilyen hirtelen. Eddig próbáltam úgy megoldani a napjainkat, hogy minden munkahelyi teendőmet, a tanórákra készüléstől a dolgozatok javításáig a munkaidőmben, illetve a gyerekeim alvásidejében végeztem el. Ezért a gyerekek ebből nem sokat vettek észre, csak a nyomást érzeték az emberen, ha éppen túlterhelt voltam. Most viszont ráébredtek arra, hogy anya dolgozik. Szükségem van rá, hogy békén hagyjanak és megfelelően végezhessem a munkámat. Továbbá rettentően nehéz egy embernek párhuzamosan ellátni ennyi feladatot, mert egyszerre, egyidőben vagyok most anyuka, tanító néni, a saját gyerekeim óvónénije, takarítónő, szakács és estefelé még feleség is. Én elég rugalmas embernek tartom magam, viszonylag könnyen alkalmazkodom az új helyzetekhez, hamar próbálok megoldásokat keresni. Most is így volt.

Első hét után beláttam, hogy teljesen új rendszert kell létrehoznunk. Muszáj megbeszélnem a gyerekeimmel, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk és kérni a segítségüket, amiben csak lehet. Most eljött az összefogás ideje, tudom, hogy még kicsit, de nagyon sok dologban tudnak már így is segíteni. A második héten elindítottunk egy szigorúbb napirendet, következetes szabályokkal, amelyek nekik is érthetők és betarthatók. Úgy látom, így lassan nyolc hét távlatából, hogy ez egyelőre előnyükre vált, sok dologban önállóbbak, elfogadóbbak lettek.

A helyzet előnyei és hátrányai mutista gyerekkel

Elsőkörben el kell, hogy mondjam a kislányomnak ez a szituáció álmai netovábbja! Egy szorongáskeltő helyzet sincs így az életében. Nem kell másokkal találkozni, senki nem látogat minket, nem kell oviba menni. Lelkileg most teljesen kiegyensúlyozott, jól eszik és nyugodtan alszik. Nincs olyan félelmet keltő, izgalomra okot adó feladata, ami stresszt váltana ki belőle. Anya pedig 0-24-ben rendelkezésre áll, szinte.

Azt hiszem, itt bukik meg először a történet. Szóval nem állok rendelkezésre, mert dolgoznom kell, nem is kevés időt vesz el a munka a hétköznapokból, ezt azonban neki meg kell érteni és tolerálni. Az első héten ez nem kevés konfliktust okozott és sok-sok erőfeszítésembe került, hogy ráeszméljen, ez nem az önfeledt szabadidő ideje.

Második nehézség, hogy az óvodából kapott videókat, játékos feladatokat (amikbe nem mellesleg rengeteg munkát ölnek az óvó nénik, fejlesztő pedagógusunk, logopédusunk, gyógytornász) legalább megnézzük. Az elején, ha elindítottam a videót már elmenekült a lakásunk másik végébe. Nem tudta, hogy ez most miért van. Próbáltam vele megértetni, de nem nagy sikert könyvelhetek el ez ügyben. Láttam a facebook csoportban a többi anyuka és kisgyerek kommentjeit, amiben küldik vissza a kész munkákat. Én meg még hetek múltán is csak azzal küzdöttem, hogy legalább hallgassuk meg a felvételeket. Nem értettem miért van ez a nagy ellenállás benne, mert én eddig úgy láttam szereti az ovit, az óvó néniket, az őt segítő pedagógusokat. Tudtam, hogy ezek a feladatok csak ajánlások, de akkor is kellemetlennek éreztem, hogy eddig egyet sem sikerült megcsinálni, pedig okos és ügyes a gyerekem, mindenféle tevékenységet szeret az oviban.

Végső elkeseredésemben felhívtam az óvó nénit, hogy elnézést kérjek, de nekünk nem sikerül megcsinálni a kiküldött anyagokat, vagy amit megcsináltunk az nem vállalható (például végre elkészítettük a húsvéti nyuszit, mire egyet fordultam az egészet feketével összefirkálta). Az óvó nénink nagyon kedves volt és megnyugtattak a szavai, amikor megfogalmazta, hogy a kislányom szinte két különböző emberként működik. Teljesen más az oviban, mint itthon. Mivel még kicsi, valószínű nem tudja összevonni a két dolgot. Nagyon igazat mondott. Miután beszéltünk még egyszer nekifutottam az ovis dolgoknak a lányomnál, de most nem a feladatokkal traktáltam, hanem a lelki oldaláról közelítettem meg az óvodát. Ahogy beszélgettünk, végül is teljesen egyértelműen megfogalmazta nekem, hogy most nem az oviban van, és nem tud most ezzel foglalkozni, nagyon rossz érzés neki. Végre itthon felszabadult és pihenhet. Ha vége lesz a koronavírusnak úgyis újra menni fog és akkor majd megint mindent teljesít, amit kell, ne izguljak.

Ekkor tudatosult bennem, hogy minél jobban szeretném én, ő annál jobban ellenáll. Szóval most elengedtem és megengedem neki, hogy ne legyen ovis, most itthon tényleg itthon lehet. Azóta viszont már legalább megnézzük a videókat és meghallgatjuk a meséket, néha még egy-egy feladatra is ráveszem. Szerintem már ez is remek.

Összegezve, megint azzal szembesültem, hogy ő nem egy átlag kisgyerek és nem is kezelhetem úgy. A legjobb, ha megpróbálom közelíteni a világ elvárásait az ő igényeihez, de nekem nem szabad különböző követelésekkel nyaggatni, mert csak enyhén terhelhető. Nagyon megviseli a hirtelen változás, több idő kell neki, amíg feldolgozza és rááll egy új szisztémára. Türelmesebbnek kell lennem vele!