Szelektív mutizmus szülői szívvel

Nagyon fontosnak tartom, hogy, megszólaltassuk az apukákat is ebben a témában egyaránt. Számos technikát próbáltam ki a kislányomon, rengeteg könyvet olvastam és szinte minden délután az oviból hazaérve a kislányommal feldolgoztuk az ottani élményeket, de ez egyedül soha nem ment volna. Képes voltam segíteni a kislányomat, mert én magam is nagyon támogatva voltam, méghozzá a férjem által. Óriási szerepe van abban, hogy mertem kipróbálni különböző módszereket, mert mindig bíztatást kaptam és bizalmat tőle, hogy jól csinálom. Megtehettem, hogy nem mentem vissza dolgozni és tudtam elég figyelmet fordítani a családra. Mentesített, amikor már nagyon soknak éreztem és ki kellett pihennem a folyamatos önkontrollt, az „önfeláldozó anyát”. Utána újratöltődve, újabb energiaforrásokat tudtam mozgósítani, szinte új erőre kaptam. Ebben a mindennapi hullámban vette és veszi le a terhet a vállamról még most is. Nap, mint nap. Köszönöm neki!

Milyennek láttad a kislányunkat picinek?

Első gyermek lévén tökéletesnek láttam. Egészséges volt és boldog voltam, hogy apa lettem, az apukája lehetek. Gyönyörű kisbaba volt és nagyon ügyesen, szépen fejlődött. Kisbabaként nem volt túl barátságos, de nekem ez nem volt furcsa, mert én is nagyon zárkózott ember vagyok. Nehezen nyitok mások felé és csak ritkán merészkedek ki a komfortzónámból. Azt, hogy nem beszélt másokkal, nagyon sokáig nem vettük észre, az óvodába kerüléskor kezdett feltűnni. Akkor sem láttam ezt annyira tragikusan, mint te, de nyilvánvalóan zavart, hogy nem tudom, hogyan segíthetnék rajta. Szerettem volna őt kimozdítani ebből.

Hallottál-e korábban már a szelektív mutizmusról?

Nem, fogalmam sem volt, hogy van ilyen. Az én szüleim sem voltak soha harsány, nagyszájú emberek. Nem tartottam furcsának, hogy szorongóbb másokkal, hiszen itthon rendkívül cserfes és jól beszélő kislány volt, egy boldog gyerek. Amikor éjszaka felkeltettél, mert rájöttél mi lehet a gond és megmutattad a szelektív mutista kislányról szóló videót, mintha a mi kislányunkat láttuk volna. Nagyon szívszorító élmény volt, de legalább onnantól láttam már a kiutat. Már tudtuk mi a baj és ez megmagyarázott nagyon sok dolgot, ami időnként kifejezetten ijesztő volt a viselkedésében. Nem felejtem el azt a néhány éjszakai felsírást, amikor még hozzáérni sem tudtunk, számomra nagyon félelmetes volt, rettentően sajnáltam és rossz érzést keltett bennem a tehetetlenség, hogy nem tudjuk megnyugtatni, csak hosszú idő után.

Mit gondoltál, amikor közöltem veled, hogy kiveszem a lányunkat az óvodából?

Teljes egyetértettem veled. Nagyon bántó volt, hogy mi is egy nehéz helyzetben voltunk és nem a megoldást próbálták keresni az óvodában, hanem inkább minket hibáztattak, mintha a mi családunkban valami nem lenne rendben. Esetleg nem jól kezeljük a gyereket, vagy rossz a házasságunk és persze meg is kaptuk, hogy nagyon furcsa a kislányunk. Támogathattak volna minket ezen a helyen, javasolhattak volna utakat, hogy merre induljunk, hiszen kezdő szülők révén bizonyára elfogadtuk volna.

Több szakembert kerestem fel, kineziológust, gyerekpszichológust. Szerinted tudtak-e segíteni? Miben?

Nem vagyok egy földhöz ragadt ember, támogattam a különböző terápiás lehetőségeket és bíztam benned is, hogy jól döntünk. Tudtam, hogy szükségünk lesz szakemberek segítségére, mert nem tudtuk, hogyan kell ezt kezelni. A másik oldalról pedig azt gondoltam, hogy csak hasznára válhat, vesztenivalónk nincs. A kineziológiai kezelésekkel kapcsolatban igen szkeptikus voltam, azonban minden kezelés után látszott a pozitív változás. A viselkedésében mérhető volt az eredmény. Sokkal együttműködőbb és befogadóbb volt, könnyebben elaludt, nem ébredt éjszaka, nyugodtan pihent. Ezek a hatások azonban csak rövidtávon voltak érezhetők, csupán a kezeléseket követő pár napban. A gyerekpszichológusnál eltöltött alkalmak esetében nem sok előrelépést láttam a gyereken, de mégis nagyon hasznosnak bizonyult. Sok érdekes feladatot kaptunk, a kezdetektől átbeszéltük a történetünket és az egész családunkat kezelte. Egyben a családot. Például videót kellett készítenünk az itthoni hétköznapokról, aztán megbeszéltük, hogy mi történik és miért. Az együtt gondolkodás mindig előre mozdít. Több szem többet lát. A gyerekpszichiáter pedig nagyon meggyőzően és rutinosan állt a kislányunkhoz. Összességében mindegyiknek volt eredménye és erőteljesen hatottak az egész családi életünkre.

Szerinted változott-e valami a napi rutinunkban a lányunk diagnózisa miatt?

Minden. Amióta tudjuk, ez ott lebeg minden percben és köré szerveződik az egész életünk. Amikor például kirándulni indulunk, az összes program a kislányunkhoz van igazítva. Figyelünk rá, hogy mennyire terhelhető, mit bír el. Túl sok inger nem tesz jót, felerősíti ezeket a „tüneteket”. Betartunk egy szigorú napirendet, amely nagy segítség nem csak nekünk, hanem neki is, hiszen tud mihez igazodni, biztonságban érzi magát. Megváltozott a családon belüli kommunikációnk, nem csak a gyerekeinkkel, hanem egymással is. Máshogyan nézünk rá egy-egy problémára és megoldásokat keresünk, hogy ez az állapot minél könnyebben és gyorsabban pozitív irányt váltson. Ügyelünk arra, hogy mikor és mennyi vendéget hívunk és mikor és meddig maradunk mi magunk vendégségben. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lehet spontán dolgokat kitalálni, csak nem mindegy az időzítés. Van olyan, amikor ez elképzelhetetlen.

Tudnál-e mondani a hétköznapjainkból olyan helyzetet, amit nehéz megoldani?

A vele való plusz törődés vagy inkább plusz figyelem már nem jelent nehézséget, beépült a mindennapjainkba. Szeretettel, kellő türelemmel és megértéssel kell őt kezelni. Esetleg azt tudnám megemlíteni, hogy időnként kifejezetten nehéz egy fárasztó munkanap után kontrollálni magamat, mert a türelem elfogy. Ezt folyamatosan gyakorolni kell és ebben tudatosnak maradni.

Tudtál-e beszélni erről a problémáról valakivel? Ki értett meg, hogy min mész keresztül apaként?

Csak veled beszéltem erről mélyebben, mert veled vagyunk benne ebben a helyzetben. A barátok és a család abban tud segíteni, hogy végighallgatnak, elfogadják, amit kérünk. Ebben támogatnak minket. Úgy gondolom, amíg valaki nincs ilyen szituációban, nem nagyon érti ezt valójában, mélységében. Inkább csak felületesen meséltem erről másoknak. Nem tudnak ebbe a beszélgetésbe érdemben belefolyni, általában együttéreznek. Nem is nagyon értik, hogy miről beszélek.

Apaként nem láttam ezt az állapotot olyan borúsan, imádom a lányomat így, ahogy van. Nem láttam őt betegnek soha, inkább különlegesnek tartom. Nem olyan, mint a többi gyerek, ez igaz, de ettől olyan, amilyen. Nem tudnám őt másmilyennek látni. Különbözik, de számomra ez soha nem negatív irányú, inkább pozitív. Hogy hogyan bánjak vele, ahhoz pedig nagyon sok segítséget kaptam tőled. Jó volt látni, hogy ilyen mélyen beleástad magad ebbe és nekem csak figyelnem kellett és eltanulni, átvenni a szavaidat, reakcióidat, amelyek látványosan be is váltak. Bíztam benned és tudtam rád támaszkodni ez ügyben.

Milyen tanácsokat adnál a hasonló helyzetbe kerülő szülőknek?

Keressék a kapcsolatot olyan családokkal, akikkel egy csónakban eveznek. Ha tapasztalatokat tudnak cserélni, az előre mozdíthatja ezeknek a gyerekeknek a sorsát. Ezt ahhoz a helyzethez hasonlítanám, mint vizsga előtt egy egyetemen, amikor az ember a saját csoporttársaival tud még olyan hasznos információkat megosztani, ami előre visz. Egy kívülálló nem nagyon tud ebbe belefolyni és megérteni sem tudja az embert. Egymáson viszont roppant mód tudnánk segíteni. A másik, hogy szükség van egy személetváltásra. Más módon, a gyerek szemszögéből lássuk meg a dolgokat és a gyerekünket is próbáljuk meg ennek fényében kezelni. Az ilyen különleges gyerekektől nem várhatóak el ugyanazok a dolgok, ha ezt belátjuk, megkönnyítjük nem csak a kigyerekünk, de a saját életünket is.