Szelektív mutizmus szülői szívvel

Helytelen a kérdés, hiszen a gyerek már mindent tud. Naiv az a szülő, aki úgy gondolja, hogy titkolózhatunk a gyerekek előtt. Gondolj csak bele a saját gyerekkorodba, mi mindent értettél meg szavak nélkül is. A mutista gyerek pedig különös képességgel rendelkezik, mintha valami érzelem detektorral lenne felfegyverkezve.

Mindig úgy érzem, jobb, ha elmondom neki őszintén a dolgokat, mert én iszom meg a levét, ha nem. Vagy elkezd nagyon lázadni, mert érzi, hogy nem vagyok őszinte vele, vagy totálisan elvesztem a gyerekkel szembeni hitelességemet. Egyik verzió sem jó, főleg ha mindkettő bekövetkezik. Így aztán arra jutottam, hogy célszerű mindent elmondani neki, nyilván az ő nyelvén, körvonalakban, amennyi kielégíti. Fontos, hogy túlzásba se vigyük. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy vele kell megbeszélni a problémát, csak tájékoztatni róla, hogy van. Például én legtöbbször a problémát tényleg csak egy-egy hanyag mondattal magyarázom és inkább azt szoktam neki elmesélni, hogy bennem ez milyen érzéseket okoz. Például anya dühös, mert apa késik. Ennyivel már tisztáztam is a helyzetet, ami esetleg szorongást keltene.

Mit mondunk neki a mutizmusról?

Szerintem mindent. Neki is sokkal könnyebb lesz, ha tudja, hogy mi ez a dolog, amivel nap, mint nap meg kell küzdenie és ezáltal azt is tudni fogja, hogy van kiút. Az önismeret útján is el kell indítani egy gyermeket. Nem vezet jóra, ha saját magával kapcsolatban titkolózunk és pont őt, az érintettet nem avatjuk be. Nagyon fontos, hogy otthon ezekről nyíltan beszélgessünk, hogy megismerje önmagát, a nehézségeit. Ahogy egyre érettebb lesz, annál jobban tudja majd saját valóját irányítani, de ehhez tudnia kell neki is a problémáról.

A mi esetünkben ezt meglepően jól fogadta, szinte üdvözölte, hogy végre tudja, mivel küzd. Nyilván teljesen kirekesztve érezte magát egy csomó helyzetben. Egyszer meg is fogalmazta nekünk, hogy: „Anya, én nem vagyok olyan normális gyerek!”. Természetesen nem mondhattam neki, hogy de az vagy, hiszen az eltusolás lett volna, nem egyenes beszéd. Inkább azt mondtam, értem, hogy furcsán érzi magát. Szerintem sem olyan, mint a többiek, szerintem ő sokkal különlegesebb! Szerencsére ezt azóta is használja és nem negatív értelemben.

Nem vagyunk egyformák

Elmagyaráztam neki, hogy mindenki más és ez nagyon fontos. Megtanulni elfogadni másokat és egymást, az nemessé tesz. Természetes dolog, hogy mind különbözünk. Általában minden embernek vannak félelmei is, mint neki, csak egyéb területeken. Azonban ezekkel a félelmekkel valóban, általában könnyebben megküzdenek a gyerekek, neki pedig mi fogunk segíteni és akkor sikerülni fog. Bármikor készenlétben vagyunk, nem kell ezzel egyedül megbirkóznia, segítünk.

Az önismeret nagyon fontos, hiszen így tanulja meg először csak felismerni az érzelmeit, majd megfogalmazni és szépen lassan, a mi segítségünkkel, mintáinkkal kezelni a saját reakcióit. Nekünk szülőknek mindig az lebeg a szemünk előtt, hogy majd egyszer el kell engednünk, hogy a saját útját járhassa, nem foghatjuk örökre a kezét. Szeretnénk, hogy addigra már nagyon tisztában legyen magával, erősségeivel és gyengeségeivel. Minél többet tud, annál könnyebben tudja majd kezelni. Azt mondják ahhoz, hogy másokat jól szeressünk, magunkat is szeretni kell! Talán ez az első lépés a jó emberi kapcsolataihoz is.