Szelektív mutizmus szülői szívvel

Ez egy kardinális kérdés. Nem is tudom, hol kezdjem, hiszen pedagógus is vagyok és egy szelektív mutista kislány anyukája is. Mindkét oldalról van rálátásom a helyzetre.

Mégis először nézzük, hogy szülőként, hogyan láttam ezt a dolgot. Olyan óvó nénit szerettem volna a kislányomnak, aki érti és tudja, hogy milyen a szelektív mutista gyerek, de sajnos ilyen nem nagyon van. Ezt a „betegséget” semmilyen pedagógiai karon nem oktatják, és ha oktatnák is, nagyon ritkán találkozhatunk vele. Nem állítom, hogy senki nem hallott róla, mindenesetre azt kijelenthetjük, kevés az olyan óvó- vagy tanító néni, aki ehhez rutinosan állna hozzá. Szóval a legjobb, ha mi magunk tisztában vagyunk azzal, hogy mi a problémánk. Alaposan utánaolvasunk és tájékozódni próbálunk a témával kapcsolatban. Tudom, hogy ez igen nehéz feladat, mert inkább különböző tanulmányokkal találkozhatunk az interneten, illetve kifejezetten hiányos a szakirodalom, amelyik behatóan foglalkozna a dologgal. Inkább angol nyelvű írások és videók vannak a segítségünkre.

Azt javaslom, ha már valamiféle használható információra találtunk, azt szépen próbáljuk megbeszélni azokkal az érintett személyekkel, akik a gyerekünkkel bánni fognak. Természetesen ezt finoman kell kezelni, mert nem mondhatjuk meg szülőként egy pedagógusnak, hogyan neveljen és oktasson, főleg nem egy régóta a pályán lévő, óriási rutinnal rendelkezőnek. Ez olyan lenne, mintha szülőként megmondanám, hogyan végezze a munkáját. Ezt nem tehetem. Viszont kéréssel és jószándékú javaslatokkal fordulhatok felé. Elmesélhetem, hogy mi a gyerek nehézsége, hogy mire figyeljenek jobban oda. Néhány alapszabályt szerintem nyugodtan tisztázhatunk velük. Én például első alkalommal csak annyit kértem, hogy semmiféle beszéderőltetéssel ne próbálkozzanak, még trükkökkel se próbálják meg kicselezni. Csak fogadják el, hogy most nem beszél velük. Elégedjenek meg egy bólintással, vagy egy mutogatással.

Tudom, hogy pedagógusként nagyon frusztráló, mikor nem reagál a gyerek, nincs visszajelzés a munkájukat tekintve, de ezt a frusztrációt lehet enyhíteni. A legfontosabb elem, hogy a pedagógus legyen elfogadó és bízzon a gyerekbe. Higgye el, amit a szülő mond, hogy arra tényleg képes. Sok olyan történetet olvastam, ahol nem hitték el a pedagógusok, hogy a gyerek valóban tudja azt, amit a szülő állít, hiszen ebből az intézményben semmi nem látszik. Nem tudják elképzelni, hogy otthon értelemesen beszél, játszik, mondókázik, énekel. Ez áthidalható azzal, ha tudnak türelmesek lenni, szeretettel fordulnak a család és a gyerek felé, bizalmat szavaznak nekünk. Nagyon fontosnak tartom a szimpátiát is, mert a kisgyerek rögtön megérzi, ha megborul a bizalmi kapcsolat az őt körülvevő felnőttek között.

Egy ilyen helyzetben sokkal szorosabban együtt kell működni a pedagógusnak a szülővel, mint általában. Napi szintű visszacsatolás és párbeszéd kell, hogy történjen. Ez plusz idő az óvó- és tanító néniknek. A mi családunkban ennek kiemelt szerepe volt, hiszen a gyerek nem beszélt meg semmit az óvó nénikkel, tehát nekik is jól esett a napi tájékoztatás minden itthoni apró-cseprő dologról is akár, hiszen normális esetben egy kis ovis elég cserfes és az otthoni élete a családoknak szinte nyitott könyv a pedagógusok előtt. Ez nagyon jól működött a mi esetünkben, de csak egy-két hónapig, amíg nem vettem észre, hogy már ez sem elég. Láttam, hogy egyre nehezebb ezt elviselni nekik is, soha nem hallották még a gyerek hangját, nem tudják, hogy jól érzi-e magát, sokszor az érdektelenség ül ki az arcára a boldogság helyett. Akkor jött a felismerés, hogy hogyan tudnék segíteni az óvó néniknek, hogy érezzék, nem felesleges a munkájuk. Felvettem videóra a kislányommal a mesét, amit mond, az imát, amit ott tanítottak, hogy bebizonyítsuk, ő is tudja és tetszik neki, még ha nem is tűnik úgy. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert a kislányommal megbeszélve az óvó néni lejátszotta a videót a csoportnak és ilyen módon szoktatták a saját hangjához, hogy hallja magát abban a közegben. A többi kisgyerekkel való viszonyát is erősítette, hiszen ők is élvezték a mesét, és megdicsérték, hogy ő is tud beszélni. Ez nagyot dobott a lányom önbizalmán, sokat segített neki.

Egy pedagógusnak nagyon nyitottnak kell lenni és magabiztosnak, hogy jól tudja kezelni ezeket a gyerekeket. Teremteni kell egy befogadó, szeretetteljes közeget ahhoz, hogy fejlődni tudjon, elkezdjen bízni és merjen megnyílni. El kell őt fogadtatnia a többi gyerekkel is és ebben a szülő meglehetősen keveset tud segíteni, ez főként a pedagóguson múlik. Kezelnie kell az ebből fakadó kirekesztettséget és konfliktusokat. A jó pedagógus nem szégyell újat tanulni és kihívásnak is tekintheti egy szelektív mutista gyerekkel való napi törődést, fejlesztést.

Kívánom nektek, hogy olyan embereket találjatok a kisgyerek mellé, mint mi. Nekünk sikerült. Minden elismerésem az ilyen innovatív és toleráns pedagógusoknak. Nektek is menni fog!