Szelektív mutizmus szülői szívvel

Hosszú ideje gondolkoztam azon, hogy leírom és elmesélem a történetünket, de eddig még sosem találtam rá a megfelelő motivációra. Az ember valamikor szeretné megosztani az élményeit, valamikor pedig úgy gondolja, főleg egy „csak szelektív mutista” gyermek mellett, hogy erre vajon ki kíváncsi. A világban nagyon sok súlyos problémával küszködő család él, nálunk sokkal keményebb dolgokkal néznek szembe. Nem olyan nagy ügy a miénk, hogy meséljek róla. Nem olyan régen felkeresett egy család, hasonló gondok miatt gyötrődnek, mint mi két évvel ezelőtt. Miközben telefonon beszéltünk a kisfiú anyukájával, akkor szembesültem olyan egyértelmű dolgokkal, hogy igenis óriási segítség lehet az embereknek, már önmagában az, hogy nincsenek egyedül a világban. Nem csak ők kínlódnak ezzel. Mint minden helyzetben a másik legfontosabb tényező, hogy megérted őket, de nem csak úgy felfogod, amit mesél, hanem teljes szívből érted őt, hiszen egy cipőben járunk.

Hol is kezdjem a saját történetünket? Kezdhetném akár a kislányom születésénél is, hiszen ő „született mutista”. Inkább talán mégis az óvodakezdést tekintem egy kiindulópontnak. Mikor óvodaválasztás előtt álltunk, nem sokat gondolkoztunk, hogy melyik intézményt válasszuk. Pedagógus anyuka lévén én nem kritizáltam az óvónőket, hiszen tudom, hogy sokan vagyunk sokfélék, de alapvetően mindenki jószándékú. A tudatlanság viszont rengeteg konfliktust szül. Szóval beírattuk őt az egyik jóhírű óvodába és elfogadóan vártuk, hogy megkezdje életét az intézményi nevelés első lépcsőfokán. A beszoktatásnál mondhatjuk, hogy szinte minden simán ment. Első nap közösen voltunk ott, második nap ott hagytam, természetesen nagyon sírt, de azt mondták, hogy megvigasztalódott (tehát megnyugtatható), ami jó. Harmadik naptól fogva már 9-12-ig az oviban maradt. Akkor úgy tűnt minden simán megy, hiszen könnyen kibírja ezt az időt, az első pár nap után már nem is sírt, elfogadta a helyzetet, legalábbis mi szülőként ezt gondoltuk. Kár volt.

Minden nap kérdeztük, hogy eszik-e, megszólalt-e, vagy bekapcsolódik-e a játékokba. Az evés elég egyhangú volt, főleg a kenyeret ette, mást nem igen, de ez azért is lehetett, mert talán nem volt fogára való az óvodai menü. Ennek túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk. Az sokkal jobban aggasztott, hogy nem beszél, nem szólal meg, az a gyerek, aki itthon már Fésűs Éva meséit meséli vissza nekünk, szinte szó szerint. Miért esik nehezére visszaválaszolni, vagy legalább köszönni? Semmit nem értettünk. Ráadásul neki beszédképzési, hangképzési problémái sem voltak soha. Hogy lehet ez???? Kérdően és összezavarodva álltunk szemben a problémával.

Mit rontottam el? Ez volt anyaként az első kérdésem magamhoz. Nagyon sokáig magamat okoltam, hogy én nem csináltam jól valamit. A mai világban úgyis az folyik mindenhonnan, hogy hogyan lehetsz tökéletes anya. Gondoltam, hogy én tuti nem vagyok az, pedig egy csomó dolgot tudatosan (könyv szerint) csináltam.

Várakozással telt az első két hónap, csak vártunk és vártunk…hátha ma megszólal, persze szépen lassan ezt a terhet folyamatosan nyomtuk rá a gyerekre is, állandóan kitaláltunk valami egyezséget, hogy mikor fog majd megszólalni. Természetesen soha nem következett be, amit ígért. Hiszen egyre jobban szorongott.

Eljött a téli szünet, felturbóztuk a lányunkat, hogy új év, új esély…most végre megtörhet a jég, de ezzel csak egy dolgot értünk el, hogy még nagyobb kihívás elé állítottuk és még jobban szorongott. De nem csak a megszólalást nem értettük.

A mi kislányunk nagyon szeretett mindenféle tevékenységet. Rengeteget báboztunk kisbaba kora óta, mesét hallgat csecsemő kora óta, naponta többször is, rajzol, színez, fest, gyurmázik, épít, énekel, mondókázik, táncol stb. és ezeket a tevékenységeket mind, mind imádja. Akkor vajon miért nem csinál semmit az oviban????Azt mondták nem lehet bevonni ezekbe.???A szobatisztasági probléma is ezzel együtt érkezett. Már nagyon hamar, sőt azt hiszem gyorsabban az átlagosnál szobatiszta lett. Már egy éves és két hónapos korától jelezte, ha nagydolga volt és onnantól Ő nem is intézte azt pelusba, a pisilés része is kb. 2-2,5 éves korára rendben volt éjjel, nappal. Nagyon büszke is voltam rá, milyen ügyes.

Szóval amikor elkezdtük a téli szünet után az ovit újból, onnantól egyre többször pisilt be, de kizárólag az oviban való tartózkodása alatt. Nagyon bántott minket a dolog, szerintem mi is elkezdtünk szorongani, a helyzet napról napra rosszabbodott. Nem csak minket frusztrált ez, hanem sajnos az egyik óvó néni is nehezen viselte. Az Ő bevallása szerint az is egyre jobban idegesítette, hogy J. nem válaszol, és az is, hogy állandóan bepisil (akár 5 perccel a közös pisilés után). Úgy látták, hogy egy idő után nem fogadta el az óvodai WC-t. Egy nap azzal fogadott az óvó néni, hogy széthúzta a gyerek lábát, hogy megnézze pisil-e. Elvesztette a türelmét. Aztán máig nem tudom miért kiültették a padra, ahol természetesen maga alá pisilt.

Aznap kivettem az óvodából közös megegyezéssel (az óvó nénik is a szünetet javasolták) és megindult az eszeveszett kutatás. Valami nem stimmel, mi a baj a gyerekkel? Elvittem kineziológushoz, pszichológushoz. Én meg csak vettem a gyerekpszichológusok könyveit és állandóan olvastam, hogy hátha rájövök a problémára. Elvakultan olvastam a gyereknevelési könyveket és kerestem az okokat. Mindeközben pedig egyre tudatosabban figyeltük a férjemmel, hogy mikor beszél és kivel. Pár hónap elteltével egyértelműen láttuk, hogy ez neki óriási nehézség és nem tud megszólalni, nem pedig nem akar.

Egyik este szintén egy gyerekpszichológus könyvében belefutottam ebbe a definícióba: szelektív mutizmus…akkor kaptam sokkot, illetve rosszul fogalmazok, mert a sokk mellé társult a megvilágosodás. Szerintem a bizonytalanságnál rosszabb állapot nincs. Minden összeállt hirtelen. Értettük végre, hogy mi zajlik a saját gyerekünkben. Persze az elfogadás még váratott magára. Azt gondolom, hogy ez már az első valamire való mérföldkő volt. Persze nagyon rossz érzés volt szembesülni vele, hogy ez egy betegség, és a kislányunknak problémája van, hiszen teljesen egészséges, átlagos (sőt inkább átlagon felülinek) látszik. Rengeteget sírtam és a szívem beleszakadt, hogy nem tudtam ezt róla. Természetesen egy csomó mindenért bűntudatot is éreztem. Szerettem volna visszapörgetni az időt és segíteni neki.

Mikor végre túlvoltunk az önsajnálaton akkor nyílt egy teljesen új fejezet az életünkben. Minden porcikánkkal azon voltunk, hogy ő azt érezze, számunkra ő teljesen ugyanolyan, akkor is, ha nem beszél senkivel rajtunk kívül. Ehhez is persze idő kellett. De sikerült. Teljesen természetesen kezeltük és soha nem vártuk tőle, hogy bármit mondjon. Olyan szokásokat alakítottunk ki a családban, amivel bármikor jelezni tudta, hogy segítséget kér tőlünk. Azt hiszem ez volt első körben számunkra a legfontosabb. Ő biztonságban érezze magát és tudja nekünk kifejezni a problémáját vagy ami nehézséget okoz neki. Aztán szépen haladtunk előre ezen az úton. Én egyre jobban beleástam magam abba, hogy hogyan lehet oldani a szorongását. (Ehhez ma már rengeteg szakirodalom áll rendelkezésünkre pl.: szorongás oldó technikák, relaxációs mesekönyvek.) A másik, hogy tanulja meg minél előbb megfogalmazni, vagy valamilyen módon feldolgozni azokat az élményeket, amik miatt szorong. (Ehhez is van rengeteg szakirodalom, érzelmi intelligenciát fejlesztő mesék, önbizalomnövelő gyerekkönyvek, rajzolás, különböző feladatok és munkafüzetek stb.).

Mi a családban kifejezetten az érzelmi biztonságára fektettük a hangsúlyt. Mivel J. sokkal érzékenyebb az átlagnál egy apa-anya közti kisebb affért is nehezen visel. Ezeket is megtanultuk, hogy hogyan közvetítsük felé, hogy ne hagyjon benne nyomot, hiszen konfliktusok minden családban vannak. Minden kisebb és akár nagyobb összezörrenésnél is figyelünk arra, hogy számára ez érthető legyen, hiszen ettől marad meg a kiegyensúlyozott háttere, hogy érti, mi zajlik körülötte. Ez még azért is hasznos lehet, hiszen egy jó mintát kap a különböző konfliktusok kezelésére. (Ehhez szintén sokat olvastunk, hogy működtetni tudjuk.) Summázva mi egy idő után abszolút nem foglalkoztunk azzal, hogy beszél-e vagy sem. Egy dolog volt fontos, hogy kiegyensúlyozott legyen és érezze magát teljes biztonságban. A lelki egyensúlyára fókuszáltunk.

Aztán eljött a szeptember. A régi ovit ott hagytuk és most egy újban indultunk. Sokkal jobb volt a helyzet, mert el tudtuk magyarázni a vele foglalkozó pedagógusoknak, hogy milyen nehézséggel küszködik. A legfontosabb volt számomra, hogy beszédet soha ne akarjanak, még valami trükkel sem, kicsikarni belőle. Az elfogadás a legelső és a legfontosabb ebben a helyzetben. Szerencsére ez így is történt. Szuper pedagógusok kezébe kerültünk, első perctől kezdve nagyon szerették és elfogadták őt így. Természetesen tudták kezelni minden helyzetben, ezáltal az egész csoport, de inkább az egész óvoda is elfogadta és szerették, ez nagyon fontos volt. Ki kell, hogy emeljem a pedagógusaink személyiségét, mert ettől a ponttól, hogy óvodás lett két pilléren kell működtetni a megértést és a támaszt, amire szüksége van. Ehhez nagyon szoros együttműködésre van szükség a család és a pedagógusok között. Le a kalappal az mi óvó nénijeink és még a dajka nénink előtt is, hiszen nagyon fontos feladat az övé szintén. Nyitottak voltak, elfogadták a tanácsaimat és együttműködtek. Nagy rutinjuk ellenére is én úgy éreztem, nagy alázattal kezelték az új kihívást. Volt, hogy hibáztunk, ők is, mi is, elfogadtuk és megengedtük ezt egymásnak. Ez volt a legjobb a gyereknek is.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem reménykedtünk benne minden nap, hogy megszólal. De igen. A másik oldalról viszont azt is óriási sikernek könyveltük el, hogy nem voltak szobatisztasági problémáink már és szívesen járt az oviba. A fizikai szükségletei el voltak látva és valamilyen nem verbális módon jelezte, ha szüksége volt segítségre. Jól érezte ott magát. Aztán a bizalom egyre nagyobb lett és szépen lépésről lépésre elindultunk a fejlődés útján. Szépen látni lehetett ebben a fokozatosságot.

Mi itthon minden nap feldolgoztuk az ovis élményeket, rajzoltunk, beszélgettünk, relaxáltunk, az oviban pedig egyszer csak jött a beszéd. Első körben csak akkor, amikor mentünk érte és ott voltunk mellette. Aztán már beszélt úgy, hogy nem voltunk egy légtérben, de tudta, hogy várjuk a folyosón. Volt rá példa, hogy ő maga mondta, mikor elfelejtette kihozni a csoportból az alvós plüss játékát, hogy majd elkéri. Én csak maradjak az öltözőben nyugodtan, elintézi egyedül. Fokozatosan nőni kezdett az önbizalma, kezdett megerősödni. Aztán kb. 8 hónap után, életem legszebb Anyák napi ajándékát kaptam tőle, hiszen nagyon készültek nekünk és aznap elkezdett beszélni. Mondanom sem kell, hogy még most is elsírom magam, ha visszagondolok arra az örömre, amit akkor éreztem.

Tehát nagyjából egy tanév kellett ahhoz, hogy annyira megerősödjön, hogy legalább válaszoljon. Aztán ez így ment szépen év végéig. Hálás vagyok az óvó néniknek, hiszen innentől is mindig odafigyeltek, hogy a lehetőséget biztosítsák a beszédre, de a döntést rá bízták. Továbbra sem volt elvárás, hogy akkor mostantól már mindig beszéljen. Persze ez a szeretetteljes közeg nagyon megnyugtató volt neki és nekünk is. Ha sikere volt támogatták benne, de terhet nem róttak rá. Az új ovi első éve szuperül sikerült, a megszólalás után viszont nagyon hamar év vége lett és következett a nyári szünet.

Féltem a nyári szünettől. Nem tudtam, hogy mi vár ránk utána. Az nagyon jó volt, hogy itthon voltunk együtt, rengeteg időt töltöttünk el összezárva, ami őt megerősíti. Mégis féltem, hogy szeptemberben ugyanazokkal a nehézségekkel majd szembe néznünk, mint előtte. Ráadásul nehezítette a dolgot, hogy én is akkor kezdtem el újra dolgozni, a picit pedig óvodába kellett szoktatni. Sok változás várt ránk és a változás nehéz egy ilyen kisgyerek számára, főleg ilyen mennyiségben, szóval féltem.

Végül is elkezdtük a tanévet, én az iskolában, J. az óvodában. Mindenki szépen végezte a dolgát. A pici is szépen beszokott az oviba. J. az első pár hétben nem beszélt, de aztán szépen lassan újra oldódni kezdett. Pár héten belül ott tartottunk, ahol abbahagytuk. Mindenki nyugodt volt. Én is egyre jobban éreztem magam, kezdtünk úgy működni, mint egy „normális” család. Apa, anya dolgozik, gyerekek az oviban. Így teltek múltak hetek, hónapok. Aztán decemberben elkezdtem érezni egy óriási bűntudatot. Többször előfordult, hogy éjszaka újra bepisilt. Akkor már tudtam, hogy így nem mehet tovább, elkezdtünk visszafelé fejlődni…egyre nehezebben kezelhető lett, dührohamai jelentek meg újra és előfordult, hogy agresszíven reagált.

Én túlterhelt voltam a munkahelyemen, ő érezte rajtam a nyomást, nem voltam nyugodt és türelmes. Kiegyensúlyozott anyukára lett volna szüksége. Több figyelmet igényelt volna, én pedig csak örültem, hogy már beszél, és azt hittem, akkor ez a dolog pipa. Megoldottam. HÁÁÁÁT NEM. Nagyon NEM. Ez nem ideiglenes, hanem egy életre szól. Ő másmilyen és nem lehet túl lenni rajta egy-két év alatt. A lényeg, hogy felismertük a férjemmel és komoly döntésre szántam el magam: felmondok a munkahelyemen, otthagyom a hivatásom, amiben mellesleg nagyon jól éreztem magam, hogy teljesen rá tudjak koncentrálni és mindig ott legyek, ha segítség kell.  Nagyon nehéz döntés volt, de mégis egyértelmű.

Erre itt a koronavírus, ami teljesen keresztbe húz mindent…