Szelektív mutizmus szülői szívvel

Nagyon sok ember teljesen tudatlanul áll szemben ezzel a problémával. Hangsúlyoznám, hogy én nem vagyok szakember, „csak” egy anya, ezért csupán a mi botlásaink és tapasztalataink alapján tudok néhány dolgot megfogalmazni, amit most ide le is írok, de ehhez találhattok rengeteg hasznos anyagot (igaz, főleg angol nyelven) az interneten és tudom ajánlani Somosi Melinda A beszédmumus című könyvét is, amely az első használható magyar nyelvű összefoglalása a problémának.

Amit őszintén tudok elmesélni, hogy nagyon ijesztő tud lenni első ránézésre egy szelektív mutista arca, amikor kiül rá a rémület és eluralkodik rajta a félelem. Minél jobban erőlteti valaki, hogy beszéljen, annál jobban megfigyelhető az a fajta testbeszéd, pl.: összehúzza magát, lemerevedik, lefele néz, ami azt sugallja a másiknak, hogy „ne vegyél észre, itt sem vagyok”. A lényeg, hogy hagyjuk békén, mert beleroskad a kényszerbe, hogy beszélni kellene, de nem tud. Ezt nem akarattal csinálja. Nem képes rá, egy erős szorongás gátolja, retteg attól, hogy meghallják a hangját.

Mit tegyünk?

Például soha ne akarjuk beszédre kényszeríteni, ne tegyünk rá nyomást ezzel kapcsolatban. Várjunk, amíg oldódik. Nekik sokkal több időre van szükségük, ahhoz, hogy egy idegen helyen feloldódjanak. Fogadjuk el, hogy majd más formákat használ a kommunikációra, például nálunk a kislányom mutogatott és bólogatott. Ezek már az első lépcsők. Mi is belemehetünk vele egy „ilyen más csatornákon” kommunikálunk játékba, mert azzal csak erősítjük, biztosítjuk arról, hogy megértjük és elfogadjuk őt!

Ha végre, például elkezd halkan suttogni valakivel, vagy megszólal mások előtt, ne törjünk ki nagy ünneplésben, mert rögtön rá terelődik a figyelem és megrémül ettől. Persze én is beleestem ebbe a hibába. Akkor sincs semmi baj, majd következőre sikerül.:) Nyilván az első alkalom nekünk szülőknek is legalább akkora siker, mint nekik, ezért elég nehéz az örömöt magunkba folytani, de meg kell próbálnunk.

Mindig legyünk önazonosak!

Ezek a gyerekek sokkal jobban éreznek bennünket, mert ők befelé élnek, sokkal kifinomultabbak az érzékszerveik, mint másoknak. Rettentő jó megfigyelők, olyan dolgokat is megfigyelnek és megjegyeznek, amik másoknak fel sem tűnnek. Rögtön átlátnak a szitán. Tehát nem érdemes átvágni őket, inkább nagyra értékelik az őszinteséget. Sokkal könnyebben beadja a derekát egy- egy helyzetben, ha tudja, miről van szó.

Mindig legyünk rugalmasak!

Nagyon sok mindent eltervez az ember, programokat, kirándulásokat, családi összejöveteleket, melyeken sok ember, ismerősök, családtagok, barátok vesznek részt. Értsük meg, hogy neki ezek nem kikapcsolódást jelentenek, hanem újabb stresszhelyzetet. Pontosan ezért, szerintem nagyon fontos, hogy ezekben a szituációkban tudatosan figyeljük őt, és amikor azt látjuk rajta, hogy már sok neki, biztosítanunk kell a menekülési útvonalat. Igazodjunk hozzá, mindig kicsit tágítva a tűrőhatárát. Lényeges, hogy fokozatosan haladjunk, ne dobjuk a mély vízbe, az csak ront a dolgokon, megrendül a belénk vetett bizalma, a biztonságérzete és visszaesik. Tudnia kell, hogy mi vele vagyunk egy csónakban, mindig számíthat ránk.

Ne támasszunk vele szemben túl magas elvárásokat, ez plusz stresszt okoz, növeljük a szorongását. Nálunk az is bevált, hogy mindig megbeszéltük, hogy mi történhet legrosszabb esetben és ráébresztettük, hogy tulajdonképpen a rossz eset sem rossz. Nem történhet vele semmi olyan, amit mi ne fogadnánk el, ne értenénk meg. Mi nagyon szeretjük így is és úgy is. A döntés viszont mindig az ő kezében van!